10

Lothan sóhajtva becsukta a könyvet. Már vagy tizedjére olvasta el ugyanazt a bekezdést. Hiába tudta, hogy az újonnan beszerzett, a varázsművességről szóló írás igazán érdekes, valami nem hagyta nyugodni, bárhogy is próbálta elhessegetni a gondolatait.

Gondolj a szabályokra! korholta magát némán. Végül is ő sem kedveli, ha valaki túl nagy érdeklődést mutat az ő dolgai iránt, és maga is igyekszik mindenki felé ugyanezzel a szakmai előzékenységgel fordulni, mindaddig, amíg ez neki semmibe sem kerül. De most Kellan…

Lothan felhorkant a dolgozószoba homályában. Kellan. Meg kell hagyni, furcsa helyet foglal el Kellan az életében. Lothan már akkor az árnyak között dolgozott, amikor sokan vadásztársai közül még meg sem születtek. Tisztes hírnevet szerzett magának mint a misztikus művészet mestere és mint vérbeli profi, aki ért a szakmájához, és állja a szavát. Büszke is volt erre a hírnévre, és mindig súlyt helyezett arra, hogy magánélete ne keveredjen az üzlettel.

Nem Kellan volt Lothan első tanítványa. De talán ő lesz az utolsó, állapította meg tárgyilagosan a troll. Persze voltak előtte más fiatal vadászok is, akiket a szárnyai alá vett. Mi benne olyan különleges, ami így felkeltette a figyelmét? Ügyes, az igaz; de Lothan számos, nála tehetségesebb varázslóval is találkozott már. Teli van energiával, és hajtja a siker vágya, s ez a trollt a saját fiatalságára emlékeztette; de szinte teljesen hiányzik belőle a körültekintés és a megfontoltság, pedig Lothan ezeket az első napoktól kezdve elsődleges fontosságúnak tartotta. Nem, Kellanben valami más volt, valami rejtett többlet, és ezt az öreg mágus nem szívesen ismerte el.

Talán az alakját körüllengő titokzatosság, amelyet a lány egyébként maga sem értett. Kellan annyit tudott, hogy a nyakában viselt amulett az anyjáé volt, akit alig ismert. A tárgy egyedülálló energiát hordozott, Lothan még soha azelőtt nem látott hasonlót. Hogyan juthatott hozzá Kellan anyja, és miért bízta rá a lányára, aki nem is ismerte őt?

Lothan elmélázva lapozgatta a könyvet, de meg sem látta a betűket és a diagramokat, úgy elmerült gondolataiban. Az amulett kétségkívül érdekes volt, és ő más körülmények között is igyekezett volna többet megtudni róla. De úgy vélte, nem maga az amulett a rejtély kulcsa. Nem maga az amulett foglalkoztatta ennyire, hanem hogy ki érdeklődik iránta, és miért.

Munkája során Lothan megszokta, hogy nem ismeri megbízója indítékait. De saját keserű tapasztalataiból azt is megtanulta, hogy soha nem maradhat teljesen vak. Mindig gondosan megtartotta az egyensúlyt a szakmai diszkréció és a minimális óvatosság között; ezzel a körültekintő magatartással már sok kínos helyzetet került el sikeresen.

Mégsem látott semmi kivetnivalót abban, amikor Midnight évekkel ezelőtt felvette vele a kapcsolatot, és megkérte, hogy tartson szemmel egy bizonyos objet d’arcane-t, valami csecsebecsét, amely érdekelte a tündét. Lothan nem kérdezte, miért, vagy hogy miről van szó; tudta, hogy Midnight úgyse mondaná el. Ehelyett megtette, amit ígért, és megjegyezte a tárgy leírását, hogy majd felismerje, ha az útjába kerül. Ez meg is történt azon az éjszakán, amikor G-Dogg először elhozta hozzá Kellant.

Az öreg troll nehézkesen sóhajtott, és becsapta a könyvet. Teljesen elhibázta a dolgot, amikor nem szólt Kellannek hamarabb Midnight érdeklődéséről. Így végül Midnight beszélt erről először a lánynak: elmondta neki, hogy ismerte az édesanyját, aki árnyvadász volt, és a Mustang utcai nevet használta. Így aztán a troll tartózkodása miatt úgy tűnt, hogy ő az, és nem Midnight, aki titkolózik Kellan előtt, ő az, és nem Midnight, aki megbízhatatlan. Holott Lothan nagyon is jól tudta, hogy Midnight érdeklődése mögött bizonyosan hátsó szándék lapul — a korábbi üzlettársának sorsa és annak leszármazottja iránt mutatott figyelem mögött egyértelműen valamilyen titkolt érdek áll. Ez volt az a rejtély, amely nem hagyta nyugodni Lothant. Úgy érezte, választ kell találnia erre a kérdésre. Mi mozgatja Midnightot? Nem az érzelmek, abban biztos volt.

De ez nem az ő dolga, gondolta. Kellan már nagylány, ráadásul profi. Ő választotta az árnyvadászok életét, és ő választja meg a társait is. Lothan a mágiatanára volt, nem pedig valami guru vagy mentor, és legfőképpen nem szülőpótlék. Nem rá tartozott, hogy…

— A francba is — sóhajtott Lothan. Elővette zsebirodáját az övtáskájából. Érintésére életre kelt a képernyő.

— Hívd Jackie-t — utasította a gépet. Villódzó számok pörögtek a képernyőn, amint a készülék rácsatlakozott a helyi telekomhálózatra. Egy pillanatra felvillant a Várjon jelzés, azután megváltozott a kép, és megjelent egy rajzfilmlány, hajában kapcsolási rajzokat ábrázoló pánttal. Aprócska ajkai mosolyra húzódtak, amikor meglátta a trollt.

— Szia, Lothan.

— Szervusz, Jackie. Szükségem lenne néhány információra.

— Sima ügy — csicseregte a lány. — A szokásos tarifa?

— Természetesen.

— Mit akarsz tudni?

— Szeretném, ha kiderítenéd, mit csinál mostanában Toshiro Akimura, és főleg, hogy miért érdeklődik Kellan iránt.

Az ikon arckifejezése mit sem változott, de Lothan mintha kíváncsiságot vélt volna kihallani Jackie hangjából.

— Kellan vont be az ügybe? — érdeklődött.

— Persze — felelte habozás nélkül a troll. — Szüksége volt némi útmutatásra.

A dekás biccentett.

— Tudod, megmondtam neki is, hogy többet is kiderítenék, ha tudnék, de az az igazság, hogy Akimura elég jól ért a nyomok eltüntetéséhez. Gondolom, ezért is bízta meg Kellant, hogy törölje ki az adatait a kiberklinika adatbázisából.

Lothan bölcsen bólogatott, minthogy Jackie jól láthatta őt a készülék apró kamerájának köszönhetően — vagy számtalan más módon, ha éppen úgy akarta.

— Hmmm. Bizonyára — szólalt meg. — Nos, ha bármit megtudsz, méltányolni fogom.

— Oké — felelte Jackie. — Kellan hogy van?

— Ó, remekül — biztosította Lothan. — Csak aggódik kissé. Szerintem fél, hogy lassan kicsúszik a kezéből a gyeplő.

Jackie sokatmondó tekintettel bólintott.

— Szólok, ha megtudtam valamit.

— Köszönöm — felelt a troll, és megnyomta a vége gombot.

Tehát Kellan már megkereste Jackie-t Akimura ügyében. Lothan szerette volna tudni, mit mondott neki Jackie, de nem akarta, hogy kiderüljön, hogy Kellan tudta nélkül kezdett nyomozásba — legalábbis most még nem. Van annak más útja is, hogy még többet kiderítsen Kellan frissen szerzett galibájáról.

— Hívd G-Doggot — szólt a zsebirodának.

Portland egyáltalán nem olyan volt, amilyennek Kellan elképzelte. Mindazok után, amiket Tir Tairngire csodálatos tünde birodalmáról, a metahumánok és a mágia Felébredt országáról hallott, azt várta, hogy… hát, ezt nem is tudta volna megmondani. Talán karcsú tornyokat, a szélben lobogó fényes zászlókat, elvarázsolt erdei tisztásokat, a tornyok között szárnyaló griffeket — mindazt, ami a tridim programokban, például az Atlantisz meséiben látható.

„Házigazdáik” mindhármuk szemét bekötötték, amint átértek a túlsó partra. Kellan először berzenkedett az ötlet ellen, de a Rinelle világosan megmondta, hogy csakis így viszik át őket a Portiandi Falon átvezető egyik titkos járaton. Ezután végeérhetetlen kanyarok sora következett, úgyhogy Kellan már azon kezdett aggódni, nem estek-e csapdába. Végül megengedték, hogy levegyék a kendőket, és Kellan életében először megpillantotta a várost, amelyet a tündék Cara’Sirnek, a Folyók Városának neveztek.

Az egész olyan… világi volt. A Fal mögött feltűnő nagyváros alig különbözött Seattle-től. Persze az épületek másmilyenek voltak, és Kellan észrevett néhány neon- és síkképernyős feliratot, amely nem angolul, spanyolul vagy japán nyelven, hanem kecses tünde rúnákkal íródott; de az utak, a csupa üveg, csupa acél toronyházak szakasztott olyanok voltak, mint Seattle-ben.

Hintók helyett autók száguldottak az utakon, büszke griffek és hatalmas sárkányok helyett pedig helikopterek és döntött rotoros gépek zúgtak el a házak között. A város semmiben nem különbözött bármely más várostól: nagy volt, szétterülő, csillogó, sötét és mocskos. Kellan igyekezett úrrá lenni a csalódottságán.

— Ne feledjétek: visszafelé ugyanennyi lesz — vetette oda a Rinelle nő. — Feltéve, hogy valaha is visszajöttök. — Ezzel társával együtt visszavonult, magára hagyva a három árnyvadászt a sötét parkolóban.

— Milyen kedves — nézett utánuk Kellan. Amikor visszafordult, Midnight már az egyik parkoló autó mellett kuporgott.

— Fedezzetek — szólt oda Kellannek és Orionnak, és szerszámokat vett elő a mellényéből. Ők figyelték is a környéket, de ilyen korai órán alig volt mozgás a külvárosban.

Midnight percek alatt hatástalanította a zárat, felnyitott egy panelt a műszerfal alatt, és a drótokat összekapcsolva ráadta a gyújtást. A hibrid motor felbőgött. Midnight elégedett mosollyal pattintotta vissza a panelt, és beült a vezetőülésbe.

— Indulás! — szólt. Kellan és Orion beszálltak. Néhány másodperc múlva már az úton száguldottak a város szíve felé.

— Ettől majd meg kell szabadulnunk, ha beértünk a városba — szögezte le Midnight, szemét az úton tartva. — Kivettem a transzpondert, így a tir-i zsaruk egy ideig nem fogják tudni lokalizálni a kocsit, de akkor is akármikor veszélyforrássá válhat. Vigyázzatok, ne érjetek hozzá semmihez! — pillantott Kellanre, aki a zsebébe süllyesztette a kezét, és belesüppedt az ülésbe; igyekezett a lehető legészrevétlenebb maradni.

— Hova megyünk? — kérdezte Orion a hátsó ülésről.

— A rejtekhelyünkre — adta meg a választ Midnight. — Gondoskodtam egy lakásról arra az időre, amíg itt leszünk. Onnan indulunk majd dolgozni.

Ahogy végighajtottak Portland külvárosán, Kellan figyelte az épületeket, a feliratokat és a járókelőket. A tömeg a hétköznapi és az egzotikus sajátos keverékét alkotta. Most, hogy volt ideje mindent alaposabban is megnézni, már látta, hogy Portland mégiscsak más, mint az általa ismert metroplexum. Először is természetesen sokkal több volt a tünde, mint bárhol máshol, ahol Kellan eddig megfordult, leszámítva Seattle néhány tünde városrészét. Még itt kívül, a Fal közelében is metahumánok alkották a járókelők többségét — törpök, orkok, néha egy-egy troll —, néhány emberrel és persze a tündékkel vegyesen. Minél beljebb értek a városban, annál nagyobb lett a tündék aránya.

Kellan ámulva nézte azt is, milyen állapotban van az épületek egyike-másika. Látott például egy kiégett romot, figyelmeztető feliratokkal és sárga szalaggal körülkerítve. Ránézett egy kormos felirat megmaradt darabjára az úttest közelében, de az tünde nyelven íródott.

— Mi van odaírva?

— Ez a Békefenntartó Erők épülete volt — felelt Orion. — Azaz a tir-i rendőrség.

— Mi történt?

— Valószínűleg a Rinelle volt; pokolgépes merénylet vagy tüntetés. — Orion látta, hogy Kellan csodálkozva fordul hátra. Vállat vonva hozzátette: — A Hercegek tanácsa mindent megtesz, hogy minél kevesebb hír jusson ki az országból, de azért ezt-azt mégis megtudnak néhányan, például Tarislarban. Elég zűrzavaros manapság a politikai helyzet Tir Tairngire-ban, és nem úgy néz ki, hogy ez a közeljövőben javulni fog. Ők talán szeretnék, ha a világ többi része egy nagy boldog tündérországnak gondolná Tirt, de az igazság az, hogy csak idő kérdése, hogy kirobbanjon a polgárháború.

Kellan visszasüppedt az ülésbe, és a hallottakon töprengett. Portland belvárosa még Seattle üzleti negyedénél is tisztább és rendezettebb volt, a lány mégis látni vélte annak a jeleit, amiről Orion beszélt. A Tir-i Békefenntartó Erők fényes nappal is feltűnő számban képviseltették magukat az utcán. A járókelők sétálgatás és bámészkodás nélkül, sietve igyekeztek céljuk felé, és olyan feszültség érződött a levegőben, amely semmiképpen sem illett a ragyogó utcaképhez.

Midnight egy mellékutcában leparkolta az autót. Mielőtt kiszálltak, odafordult Kellanhez és Orionhoz.

— Viselkedjetek hétköznapian, kerüljétek a szemkontaktust, és hagyjátok rám a beszédet! — adta ki az utasításokat. Mindannyian kikászálódtak, Midnight pedig végigvezette őket az utcán, átvágott egy sikátoron, és a következő utcán is sétált néhány saroknyit. Kellan meredten nézett előre, és próbált nem figyelni a mellettük elhaladókra. Végül egy kis thai étterem előtt álltak meg, amely egy sor átalakított régi bérház egyikének földszintjén helyezkedett el. Midnight kinyitotta az ajtót, és intett társainak, hogy lépjenek be, majd maga is követte őket.

A helyiségben bensőséges hangulat uralkodott: a legfeljebb tucatnyi apró asztalon gyertyák égtek, a levegő meleg és fűszerillatú volt. Csak egy asztalnál ültek; de a fiatal tünde pár láthatólag tudomást sem vett az újonnan érkezettekről.

Az elébük jövő tünde nő vonásaiban tünde és ázsiai jegyek keveredtek. Hosszú fekete hajfonataiból csavart kontyába üveggyöngyöket fűzött, és a frizurát zománcozott hajcsatokkal rögzítette. Színpompás szárijában kecses bólintással, mosolyogva üdvözölte Midnightot.

— A szoba készen áll — szólt halkan, és az étterem hátsó részébe kalauzolta vendégeit. Elhaladtak a hátul felhalmozott asztalok mellett, és egy ajtón belépve a konyhába jutottak, ahonnan az asszony egy lépcsőn át az emeletre vezette őket. A második ajtónál megállt, és kinyitotta előttük.

A szoba alighanem az emelet hátsó felének jó részét elfoglalta. A berendezés egy keskeny heverőből, egy pár összecsukható ágyból, egy ócska asztalból és néhány székből állt. A tapéta alighanem már Tir Tairngire létrejötte előtt megvolt; a parkettán is látszott, hogy jobb napokat is megért már. A két ablakot, amelyek az épület mögötti sikátorra néztek, redőny fedte, ezek a napfény nagy részét kizárták. Midnight tekintetével gyorsan átfutotta a szobát, aztán visszafordult a nőhöz.

— Jó lesz — szólt, és átadott egy hitelkártyát. Az asszony ismét kis főhajtással válaszolt, fogta a fizetséget, és elment. Midnight betessékelte Kellant és Oriont, majd becsukta az ajtót maga mögött.

— Ismered ezt a nőt? — kérdezte Kellan. Midnight bólintott.

— Elég jól. A tulajok biztosítják nekünk a helyet, és nem fognak kérdezősködni, ha mi sem ugrálunk.

Kellan ledobta táskáját az egyik összecsukható ágyra, Midnight pedig a szoba oldalsó fala mellé húzott egy széket, ahonnan az ajtóra és az ablakra is rá lehetett látni.

— Na most — szólt —, foglaljatok helyet, és elmondom, mi lesz a dolgunk. — Orion felkapta a másik széket, Kellan meg leült az ágy sarkára. Midnight keresztbe tette a lábát, és az ölében összekulcsolta a kezét. Kellan szerint olyan volt, mint egy tanár, aki éppen magyarázatba fog.

— A Telestrian Industries Tir Tairngire egyik legjelentősebb vállalata — fogott bele Midnight. — Foglalkoznak biotechnikával, informatikával, szórakoztatóiparral, adatfeldolgozással — amit akartok. Van itt Portlandben egy archologikus lakókomplexumuk, és persze szoros kapcsolatokat ápolnak a Hercegek Tanácsával.

— Egészen mostanáig a vállalat feje III. James Telestrian volt. A céget a családja működteti, amely az egyik legbefolyásosabb család Tirben. Nemrég James bejelentette, hogy tagja kíván lenni a Hercegek Tanácsának, ezért a társaság irányítását át kell adnia valaki másnak a tir-i törvényeknek megfelelően. Erre a feladatra húgát, Marie-Louise-t választotta.

— És ez valakinek nagyon piszkálja a csőrét — vetette közbe Kellan.

— Eltaláltad — somolygott Midnight. — James fia, Timothy, jelenleg üzleti mesterképzésen vesz részt; úgy hallottam, ambiciózus és elég tehetséges is. Meglehetősen fájdalmasan érintette, hogy mellőzték a döntésnél, amely lehetővé tette volna számára a családi vállalkozás vezetését. Most csak a jó alkalmat várja, hogy elhalássza a Telestrian Industries vezetését a nagynénje elől. És itt következik a mi szerepünk.

— A mi feladatunk az lesz, hogy bejussunk a Telestrian Lakókomplexumba, és megszerezzünk egy szigorúan titkos fájlt, amelyet a megbízónk majd kijátszhat a nagynénje ellen — különösen abban az esetben, ha az apja jobbnak látja elkerülni a kínos családi perpatvart, miközben éppen a Hercegek Tanácsa kegyeit szeretné elnyerni. Timothy Telestrian bőkezűen fizet nekünk ezért az információért, ráadásul ellát minket olyan iratokkal, amelyekkel bejuthatunk a területre, és az adatszerzéshez szükséges kódok közül is átad néhányat.

— Néhányat? — visszhangozta Orion.

— Természetesen semmi olyat nem adhat ki, ami az ő szerepét nyilvánvalóvá tenné, viszont amit megtehet, az nagyban meg fogja könnyíteni a munkánkat.

 Kellan bólintott.

— Mikor indulunk?

— Az idő most kulcsfontosságú — felelte Midnight. — Abban a pillanatban, amikor James Telestrian bejut a Hercegek Tanácsába, Timothy elvesztette a fő ütőkártyáját, hiszen az apja már bebiztosította a pozícióját. Először is találkoznom kell a közvetítővel, aki átadja az információkat. Miután ezeket áttekintettük, megtervezzük az akciót, és elvégezzük a munkát. Néhány napnál tovább nem maradunk itt. Aztán annyi pénzzel távozunk, amennyi jó időre biztosítja a gondtalan életet.

Kellan egy pillanatra önkéntelenül elmosolyodott erre a kilátásra.

— Hát akkor vágjunk bele!